Rólunk szól

Akinek minden az arcára van írva

 

Az én arcomon minden meglátszik. Állítólag van olyan, hogy pókerarc. Na én hírből sem ismerem. Az enyémre minden rá van írva. Rá van írva, ha szeretek, ha utálok, ha félek, ha undorodok, ha unok, ha ellenérzéseim vannak, ha valahol jól, ha valahol rosszul érzem magam.
Nem vagyok az a típusú ember, aki a széles mosolya mögé elrejt mindent, mert az enyémen nagyon látszik, hogy az nem az igazi.

Előfordul, hogy mások többet is olvasnak le az arcomról, mint ami alapvetően rajta van. Ezért kérdezik meg sokan, hogy miért vagyok úgy megijedve, vagy mi a baj. Semmi, csak gyárilag ezt dobta a gép, reklamálni a szülőknél lehet. De ha baj van, azt nem tudom elrejteni. 

Az arcomra van írva a korom. Az a 22. Vagy 18. Vagy fene se tudja, hogy mennyi. Az biztos, hogy nem annyi, amennyi a személyimben szerepel. Különben nem kérték volna el még most is azt a bizonyos iratot, 4 Somersby vásárlása közben. (Nem én választottam a gengszter életet, #thuglife.)

Az én arcomra minden rá van írva. Az én arcomon minden meglátszik.

Ha belenézek a tükörbe pontosan meg tudom mondani, hogy mit ettem, mennyit mozogtam, hány órát töltöttem álmatlanul forgolódva, mi miatt aggódok, kiért félek. Az én arcom a hangulatjelző indikátorom.
Ha valami nem jó, akkor a színe fakó lesz, majdhogynem szürke, a szemem alatt nagy karikák lesznek, bármennyit alszom, akkor se tűnnek el. És a kiütések…

Egyszer csak a semmiből jönnek, és tele lesz velük az arcom. Ha megszüntetem a lelki válság okozóját, akkor ők is, ahogy jöttek, el is tűnnek, csiribi, csiribá. Újra rózsás lesz az arcom, mint tizenöt évesen (engem megkíméltek a tinédzserkori pattanások), smink se kell hozzá, hogy vállaljam magam. 

Nem úgy, mint mostanában. Mostanában vastag maszk mögé bújok.

“Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam, csak maszkjaim vannak.” (Szabó Magda)

Nem önszántamból. Mostanában foltok vannak az arcomon, amik nem akarnak elmúlni. Harcolok velük egy ideje, vannak rosszabb, és vannak jobb periódusok, de az igazi arcomat hiába keresem a maszk alatt, nincs ott.

Egyetlenegy dolog van magamon, amit mindig úgy ahogy volt, elfogadtam. És ez az arcom. Most vele szemben is fenntartásaim vannak, egyes napokon a tükörbe se szeretek nézni.

Az én arcomon most csúnya történetek maradványai vannak, amiket nem tudok nyomtalanul eltüntetni. Minden egyes “krízisnek” az emlékeztetője, a stressz”foltok” ott éktelenkednek, mert régóta nem tudom magam elengedni, a szemem sem nevet úgy. Nem használ a krém, a vitamin, a gyógyszer, nem használ a csodakenőcs. Pontosan tudom, hogy mikor és hogyan jöttek elő, ezért tudom, hogy a csodaszerek elfedhetik átmenetileg, mint a smink, és képekre tett filter is, de az okokat egyik sem szünteti meg. Ahhoz valamit ott legbelül kellene átállítani már magamban.  

Próbálok megbarátkozni ezzel a mostani arccal. Meg kicsit elfogadóbban szemlélni. Ha az én arcomon minden meglátszik, és az én arcomra egy egész történet van ráírva, akkor ez az én történetem. Még ha nem is a legszebb, de az enyém, én választottam.
És az én felelősségem, hogy letöröljem a maszkot, és alóla az igazit, mint régi jó ismerőst, előássam.

 

 


Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod. 
Ha véleményed van, kérlek, írd meg nekem.

Ha van még időd, olvasgass tovább nyugodtan, remélem, hogy találsz még olyat, ami érdemes az olvasásra. 
Ha úgy érzed, még mindig nem elég, nézd meg a Facebook oldal-t is. Képek, idézetek, zenék, videók és természetesen a legújabb bejegyzések.

"Ott ültek még sokáig a bor mellett a teraszon, az egyre halványuló lámpa fényénél.
A tündér a vonatról és a tetovált lány. 
Mind a kettő én voltam. "

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!